Világ életemben utáltam veszíteni. Egészen kicsi koromtól kezdve bennem volt, hogy ha kikaptam valamiben, akkor én hülye és béna voltam. Azt hittem, hogy ez valamiféle értékítéletet mond el rólam. Amúgy van egy 6 évvel idősebb bátyám, akivel ezeket a mindenféle játékokat lefolytattuk akkoriban, innen erednek ezek a nagyszerű gondolatok.
Na és ma este is történt egy ilyen, ahol megint csak el lettem páholva. A szónak az elvertek társasban értelmében. Kemény gondolat szabályozásba került, de most csak az enyhén megszomorodott állapotig jutottam. Elkaptam ott az egészet, hogy ez tényleg sokban a szerencsén múlt. De oké, kis utózöngék, azért vannak. Valami oka van, hogy billentyűzetet ragadtam.
Ha ez a kontroll nem sikerült volna, akkor a következő megállapítások tolultak volna bennem:
- nem vagyok képes megérteni, felfogni a szabályokat
- nem vagyok elég jó, okos
- a másik egyértelműen jobb nálam, jobban tudja
- miért próbálkozzak, úgysem sikerülhet
- biztosan, mert így gondolkozom, nem szeret játszani velem a másik
- biztosan rossz társaság vagyok
- biztosan nem akar emiatt majd senki semmit csinálni velem, mert biztos másban is ilyen kis béna vagyok
Olyan tapasztalat szagú így leírva. Begyakorolt menetrend. Most ezzel szemben picit próbálom megnézni objektíven. Mik a tények?
- a játék sok szerencse faktort tartalmaz
- nem néznek hülyének, ha egy játékban kikapsz
- attól még élvezhetik a veled való játékot, hogy elvernek (nyilvánvaló dolog)
- akkor nem akarnak maximum veled játszani, ha rettentő rosszul viseled, hisz nem akarják, hogy miattuk érezd rosszul magad
- én személy szerint kicsit rossz vagyok ezeknek a hosszabb távú dolgoknak a kigondolásában és észben tartásában (nem hülye vagyok, csak nehezebben megy. Aki ezért elítél, az végképp nem az én hibám.)
Összegezve tehát. Az okozza a bizonytalanságom legnagyobb részét, ahogy és amit magamról gondolok. Ha ezt sikerül megváltoztatni, ez sem zavar majd. Legalábbis ennyire nem.
Arra jutottam, hogy játszom még, ha valaki megkér. Bajom asszem nem lehet tőle.