Félni merni, vagy merni félni?

Éreztetek már olyat, hogy nagyon bennetek volt a tettvágy, de mégsem jutottatok el oda, arra a szintre, hogy ezt cselekedetekre is váltsátok?

Az elmúlt hetekben én pontosan ezt érzem. Érzem, hogy valami többet is ki lehetne hozni az életemből, hogy lehetne jobb, mélyebb. Hogy ebben lenne valami olyan, amivel ki tudok lépni a mókuskerékből. Hogy tehetek valami olyat, amitől teljesebbnek érzem az életet, amivel tudok valamit adni másoknak. Vagy inkább visszaadni a világnak valamit abból a sok jóból, amit kaptam azzal, hogy itt és most létezhetek.

De azt érzem, hogy mégsem tudom magam sarkallni a mozdulásra. Mintha még nem fájna eléggé. Mintha még nem lennék olyan mélyen, ahonnan olyan eszeveszettül elvágyom, hogy mit sem törődve más véleményével, vagy a magam magammal szemben állított elvárásait felrúgva elindulok valamerre. Mindegy, hogy merre.

De félek ezt megtenni. Érzem, hogy valami nem kerek. A motoszkálás motoszkálás is marad. Meg a félelem is marad. Ott csücsül a vállamon. És kinevet. Kinevet, mikor eltervezem, hogy valami máshogy lesz. Aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy nem lesz máshogy. Nem azt mondja, hogy most ez így sikerült, te rontottad el, de nézzed meg mit lehet ebből tanulni, vagy mit lehet máshogy csinálni. Nem ezt mondja. Véletlenül sem. Frusztrál és gerjeszti bennem a haragot magammal szemben, meg a félelmet, hogy mi van ha nem sikerül?

Pedig mi van, ha hibázni márpedig lehet? Sőt kell is? Mert máshogy esetleg nem fog menni? Mi van, ha ahhoz a hőn áhított szebb és teljesebb élethez a félelmeken és fájdalmakon keresztül vezet az út? Mi van, ha ezt nem lehet megspórolni? Mi van, ha pszichológusok, cikkek, előadások ide, vagy oda ezt csak én tudom megcsinálni? Én tök egyedül?

Valahol rémisztő, de felszabadító is egyben.

Rossz vesztes?

Világ életemben utáltam veszíteni. Egészen kicsi koromtól kezdve bennem volt, hogy ha kikaptam valamiben, akkor én hülye és béna voltam. Azt hittem, hogy ez valamiféle értékítéletet mond el rólam. Amúgy van egy 6 évvel idősebb bátyám, akivel ezeket a mindenféle játékokat lefolytattuk akkoriban, innen erednek ezek a nagyszerű gondolatok.

Na és ma este is történt egy ilyen, ahol megint csak el lettem páholva. A szónak az elvertek társasban értelmében. Kemény gondolat szabályozásba került, de most csak az enyhén megszomorodott állapotig jutottam. Elkaptam ott az egészet, hogy ez tényleg sokban a szerencsén múlt. De oké, kis utózöngék, azért vannak. Valami oka van, hogy billentyűzetet ragadtam.

Ha ez a kontroll nem sikerült volna, akkor a következő megállapítások tolultak volna bennem:

  • nem vagyok képes megérteni, felfogni a szabályokat
  • nem vagyok elég jó, okos
  • a másik egyértelműen jobb nálam, jobban tudja
  • miért próbálkozzak, úgysem sikerülhet
  • biztosan, mert így gondolkozom, nem szeret játszani velem a másik
  • biztosan rossz társaság vagyok
  • biztosan nem akar emiatt majd senki semmit csinálni velem, mert biztos másban is ilyen kis béna vagyok

Olyan tapasztalat szagú így leírva. Begyakorolt menetrend. Most ezzel szemben picit próbálom megnézni objektíven. Mik a tények?

  • a játék sok szerencse faktort tartalmaz
  • nem néznek hülyének, ha egy játékban kikapsz
  • attól még élvezhetik a veled való játékot, hogy elvernek (nyilvánvaló dolog)
  • akkor nem akarnak maximum veled játszani, ha rettentő rosszul viseled, hisz nem akarják, hogy miattuk érezd rosszul magad
  • én személy szerint kicsit rossz vagyok ezeknek a hosszabb távú dolgoknak a kigondolásában és észben tartásában (nem hülye vagyok, csak nehezebben megy. Aki ezért elítél, az végképp nem az én hibám.)

Összegezve tehát. Az okozza a bizonytalanságom legnagyobb részét, ahogy és amit magamról gondolok. Ha ezt sikerül megváltoztatni, ez sem zavar majd. Legalábbis ennyire nem.

Arra jutottam, hogy játszom még, ha valaki megkér. Bajom asszem nem lehet tőle.