Hajlamosak vagyunk

Hajlamosak vagyunk elodázni mindent. Hajlamosak vagyunk menekülni. Hajlamosak vagyunk azt mondani mindenkinek, de különösen magunknak, hogy minden rendben van, pedig érződik és látszik, hogy ezzel inkább csak magunkat akarjuk meggyőzni. Hajlamosak vagyunk nem tudomást venni a bennünk zajló folyamatokról. Hajlamosak vagyunk átcímkézni, vagy mással magyarázni őket. Hajlamosak vagyunk összetéveszteni az idő megoldja és a nekem ezzel még dolgom van magamban eseteket.

Fordult már elő olyan, hogy valami nyomasztott? Úgy pont annyira, hogy el tudj feledkezni róla, hogy tudod élni az életed, tudsz másra koncentrálni mellette. De voltak pillanatok, amikor egy jelenet, egy illat, egy emlék, egy félmondat előhozta, bevillant, aztán megint erősen tört rád? És akkor tudatosult, hogy ezt csak bedobtad a sarokba? Aztán valahogy jobb lett és telt múlt az idő és elmúlt, hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra ugyanaz történjen?

Hajlamosak vagyunk felejteni, a kisebb ellenállás irányába menni. Hajlamosak vagyunk feladni a tudatosságot, hogy pillanatnyi enyhüléshez jussunk. Hajlamosak vagyunk kerülni a fájdalmat. Hajlamosak vagyunk félni.

De így hajlamosak vagyunk a rövid távú jobban létünkért feláldozni a hosszú távú lelki békénket, a figyelmünket és az energiánkat.

Megéri? Megéri hajlamosnak lenni?

Félni merni, vagy merni félni?

Éreztetek már olyat, hogy nagyon bennetek volt a tettvágy, de mégsem jutottatok el oda, arra a szintre, hogy ezt cselekedetekre is váltsátok?

Az elmúlt hetekben én pontosan ezt érzem. Érzem, hogy valami többet is ki lehetne hozni az életemből, hogy lehetne jobb, mélyebb. Hogy ebben lenne valami olyan, amivel ki tudok lépni a mókuskerékből. Hogy tehetek valami olyat, amitől teljesebbnek érzem az életet, amivel tudok valamit adni másoknak. Vagy inkább visszaadni a világnak valamit abból a sok jóból, amit kaptam azzal, hogy itt és most létezhetek.

De azt érzem, hogy mégsem tudom magam sarkallni a mozdulásra. Mintha még nem fájna eléggé. Mintha még nem lennék olyan mélyen, ahonnan olyan eszeveszettül elvágyom, hogy mit sem törődve más véleményével, vagy a magam magammal szemben állított elvárásait felrúgva elindulok valamerre. Mindegy, hogy merre.

De félek ezt megtenni. Érzem, hogy valami nem kerek. A motoszkálás motoszkálás is marad. Meg a félelem is marad. Ott csücsül a vállamon. És kinevet. Kinevet, mikor eltervezem, hogy valami máshogy lesz. Aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy nem lesz máshogy. Nem azt mondja, hogy most ez így sikerült, te rontottad el, de nézzed meg mit lehet ebből tanulni, vagy mit lehet máshogy csinálni. Nem ezt mondja. Véletlenül sem. Frusztrál és gerjeszti bennem a haragot magammal szemben, meg a félelmet, hogy mi van ha nem sikerül?

Pedig mi van, ha hibázni márpedig lehet? Sőt kell is? Mert máshogy esetleg nem fog menni? Mi van, ha ahhoz a hőn áhított szebb és teljesebb élethez a félelmeken és fájdalmakon keresztül vezet az út? Mi van, ha ezt nem lehet megspórolni? Mi van, ha pszichológusok, cikkek, előadások ide, vagy oda ezt csak én tudom megcsinálni? Én tök egyedül?

Valahol rémisztő, de felszabadító is egyben.

Csak csináld!

Az utóbbi időben végtelen energiám ment el arra, hogy magammal foglalkoztam. Mindig volt valami bajom, valami miatt éppen rossz volt a kedvem, vagy a vélt, vagy valós (néha el sem tudom dönteni milyen) problémáim szimplán beárnyékolták az életem és egy szürke semminek éreztem magam. És ez így ment napról napra. Majd egy idő után már az is idegesített, hogy csak napi szinten magammal vagyok elfoglalva, és nem látok ki a kupac kakiból amiben ülök. És ez csak bosszantott egyre jobban.

Aztán történt, hogy valami sokadik esztelenségen a cégben eldurrant az agyam. De olyan szinten dobta le az ékszíjat, hogy esélyem nem volt arra, hogy leszabályozzam, ahogy mindig is szoktam. Nekem ugyanis van egy olyan jeles tulajdonságom, hogy azt hiszem, hogy az, amit mondok, nem lehet jó. Hogy más jobban tudja, más okosabb, jobban megcsinálja, jobban dönt, én csak másodhegedűs lehetek. Mindig.

Na és ezen a napon már annyira megvolt gyengülve a lelki cenzúra rendszerem, hogy csak csináltam. Beszéltem. Elmondtam, miért estek szarul dolgok már egy ideje, hogy mennyire tarthatatlan a helyzet és, hogy én magam is mennyire a végét járom ezekben a dolgokban. Nem az a hiszti dolog volt. Csak az érzéseim. Amik bennem voltak jó ideje. És csak érleltem és halmoztam őket. És mindig valamilyen indokkal nem csináltam, nem mondtam, hanem csak tűrtem.

És akkor ott átszakadt valami. Végre csináltam. Nem rettegtem a következményektől, csak belementem. Lesz, ami lesz. Ha kirúgnak, hát így jártam. Ja mert nyilván paráltam, hogy majd azt fogom visszakapni, hogy nem is vagyok annyira pótolhtatlan és csak kényszerből dolgoznak velem.

Na és mi történt? Hát a gyökeres ellentéte mindannak, amit előzetesen képzeltem. Komolyan vettek. Más emberek igazat adtak nekem. Lehet, hogy nem mindenki értett velem egyet, de legalább kifejeztem, hogy hol állok és mi gondolok. Kiálltam egy amúgy kedves barátom ellen. Nem is egyszer. És nem az volt utána, hogy akár ő, vagy akárki más ezen berágott volna. Emberek módjára beszéltünk. Pont úgy, ahogy sose képzeltem volna.

Azóta nem azt mondom, hogy maradéktalanul jó a kedvem, vagy hogy egy szempillantás alatt most én ilyen istenkirály lettem. De tett belém egy élményt. Egy érzést. Hogy ezt lehet így is. Hogy lehetek úgy teljes értékű ember, hogy van véleményem, amit ki is mondok. Hogy teszek olyan dolgokat, amivel emberek nem értenek egyet. Talán az is megállapítható, hogy akár hibázhatok is. Többet, sokat. Nem fordulnak el tőlem. Ha meg igen, akkor ott valami nem klappol. De az, hogy néhány napon át végre azt éreztem, hogy én irányítok és van beleszólásom az életem folyásába, az felszabadított. Konkrétan. Szerettem úgy létezni. És, ha egyszer sikerült, sikerülhet még egyszer, meg még egyszer. És más területeken is javíthat ez az életben. És lehet, hogy csak órákig, vagy egy napig tart a jó érzés, de tudom, hogy van, és, hogy csak bátornak kell lennem, hogy eljussak oda és fenn tartsam. Rajtam múlik. Van remény. Mindig. Akkor is van, ha nincs.

Konklúzió tehát az egészben, hogy csináld. Akármilyen picinek, vagy jelentéktelennek tűnik. Tök nagy eredmény. Hatalmas. Mert elkezded. És akarod. És előbb-utóbb elindít valamerre. Ami kifelé van a gödörből valahogy.

Menni fog.