Szevasztok !

A blog gondolata akkor fogalmazódott meg bennem, mikor már sokadszorra estem át a szokásos, “na most már semmi nem állíthat meg, kigondolkodtam minden létező problémámat és félelmemet magamból” nagy belső monológ és önbátorító beszédek után jövő még mélyebb és félelmetesebb gondolatcunamin. Ilyenkor kicsit olyan, mintha megpróbálnám narrálni a fejemben a saját kis életem és várnám, hogy ugyanúgy, ahogy a filmekben, majd csak minden jó lesz, nekem meg semmi bajom nincs és a mindennapi problémák és feladatok nem ijesztenek meg, nem rohannék legszívesebben el egy homályos, eldugott kis sarokba és nem vennék tudomást a világról. De hát nem így megy. Nyilván. Semmi. Meg kell emberelned magadat, összeszorítani a hátsód, itt eldöntheted, hogy a fogaidat szorítod-e jobban, vagy azt, majd ki kell menned és csinálni. Akárhogy is.

Ehhez az akárhogy is csinálni-hoz végtelen cikket, könyvet elolvastam, sok mindent keresgéltem a neten, de semmi olyan tényleg gyakorlatias, vagy használható dolgot nem találtam, ami a sok kis holtpontomon túl segített volna lendülni. Ekkor kezdtem el azon morfondírozni, hogy ha én olyan lelkesen, ahogy gyakran nem tudom csípni magam, vagy olyan őszintén, ahogy a saját arcomba tudom vágni a gyengeségeimet, megpróbalnám valami írott formában szavakba önteni, akkor lehet, hogy egyrészt én magam sem őrlődnék annyit, hisz valahol fixen kiadnám, másrészt ha véletlenségből valaki éppen ilyen imposztor gondokkal küzd, mint amilyenekkel jómagam is szembesülök időről időre, és látná, hogy nincs egyedül és nem csak az ő élete tűnik bonyolultnak a számára, az talán tudna ebből erőt meríteni, vagy látná, hogy valahogy mindig lehet, valahogy mindig van tovább. Az meg hát fullos, akárhogy is nézzük.

Ìgy hát én ezennel, sok öngyőzködés után (mert persze már vagy másfél hete belőttem itt az infrastruktúrát és önthetném magamból kifelé a cuccot, de eddig úgy kicsit mégse tettem) nekiállok. Aztán az imposztorság meg tehet egy szívességet. Leszek bátor, aztán még bátrabb. Csinálom.

Ahoy !