Csak csináld!

Az utóbbi időben végtelen energiám ment el arra, hogy magammal foglalkoztam. Mindig volt valami bajom, valami miatt éppen rossz volt a kedvem, vagy a vélt, vagy valós (néha el sem tudom dönteni milyen) problémáim szimplán beárnyékolták az életem és egy szürke semminek éreztem magam. És ez így ment napról napra. Majd egy idő után már az is idegesített, hogy csak napi szinten magammal vagyok elfoglalva, és nem látok ki a kupac kakiból amiben ülök. És ez csak bosszantott egyre jobban.

Aztán történt, hogy valami sokadik esztelenségen a cégben eldurrant az agyam. De olyan szinten dobta le az ékszíjat, hogy esélyem nem volt arra, hogy leszabályozzam, ahogy mindig is szoktam. Nekem ugyanis van egy olyan jeles tulajdonságom, hogy azt hiszem, hogy az, amit mondok, nem lehet jó. Hogy más jobban tudja, más okosabb, jobban megcsinálja, jobban dönt, én csak másodhegedűs lehetek. Mindig.

Na és ezen a napon már annyira megvolt gyengülve a lelki cenzúra rendszerem, hogy csak csináltam. Beszéltem. Elmondtam, miért estek szarul dolgok már egy ideje, hogy mennyire tarthatatlan a helyzet és, hogy én magam is mennyire a végét járom ezekben a dolgokban. Nem az a hiszti dolog volt. Csak az érzéseim. Amik bennem voltak jó ideje. És csak érleltem és halmoztam őket. És mindig valamilyen indokkal nem csináltam, nem mondtam, hanem csak tűrtem.

És akkor ott átszakadt valami. Végre csináltam. Nem rettegtem a következményektől, csak belementem. Lesz, ami lesz. Ha kirúgnak, hát így jártam. Ja mert nyilván paráltam, hogy majd azt fogom visszakapni, hogy nem is vagyok annyira pótolhtatlan és csak kényszerből dolgoznak velem.

Na és mi történt? Hát a gyökeres ellentéte mindannak, amit előzetesen képzeltem. Komolyan vettek. Más emberek igazat adtak nekem. Lehet, hogy nem mindenki értett velem egyet, de legalább kifejeztem, hogy hol állok és mi gondolok. Kiálltam egy amúgy kedves barátom ellen. Nem is egyszer. És nem az volt utána, hogy akár ő, vagy akárki más ezen berágott volna. Emberek módjára beszéltünk. Pont úgy, ahogy sose képzeltem volna.

Azóta nem azt mondom, hogy maradéktalanul jó a kedvem, vagy hogy egy szempillantás alatt most én ilyen istenkirály lettem. De tett belém egy élményt. Egy érzést. Hogy ezt lehet így is. Hogy lehetek úgy teljes értékű ember, hogy van véleményem, amit ki is mondok. Hogy teszek olyan dolgokat, amivel emberek nem értenek egyet. Talán az is megállapítható, hogy akár hibázhatok is. Többet, sokat. Nem fordulnak el tőlem. Ha meg igen, akkor ott valami nem klappol. De az, hogy néhány napon át végre azt éreztem, hogy én irányítok és van beleszólásom az életem folyásába, az felszabadított. Konkrétan. Szerettem úgy létezni. És, ha egyszer sikerült, sikerülhet még egyszer, meg még egyszer. És más területeken is javíthat ez az életben. És lehet, hogy csak órákig, vagy egy napig tart a jó érzés, de tudom, hogy van, és, hogy csak bátornak kell lennem, hogy eljussak oda és fenn tartsam. Rajtam múlik. Van remény. Mindig. Akkor is van, ha nincs.

Konklúzió tehát az egészben, hogy csináld. Akármilyen picinek, vagy jelentéktelennek tűnik. Tök nagy eredmény. Hatalmas. Mert elkezded. És akarod. És előbb-utóbb elindít valamerre. Ami kifelé van a gödörből valahogy.

Menni fog.