Hajlamosak vagyunk

Hajlamosak vagyunk elodázni mindent. Hajlamosak vagyunk menekülni. Hajlamosak vagyunk azt mondani mindenkinek, de különösen magunknak, hogy minden rendben van, pedig érződik és látszik, hogy ezzel inkább csak magunkat akarjuk meggyőzni. Hajlamosak vagyunk nem tudomást venni a bennünk zajló folyamatokról. Hajlamosak vagyunk átcímkézni, vagy mással magyarázni őket. Hajlamosak vagyunk összetéveszteni az idő megoldja és a nekem ezzel még dolgom van magamban eseteket.

Fordult már elő olyan, hogy valami nyomasztott? Úgy pont annyira, hogy el tudj feledkezni róla, hogy tudod élni az életed, tudsz másra koncentrálni mellette. De voltak pillanatok, amikor egy jelenet, egy illat, egy emlék, egy félmondat előhozta, bevillant, aztán megint erősen tört rád? És akkor tudatosult, hogy ezt csak bedobtad a sarokba? Aztán valahogy jobb lett és telt múlt az idő és elmúlt, hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra ugyanaz történjen?

Hajlamosak vagyunk felejteni, a kisebb ellenállás irányába menni. Hajlamosak vagyunk feladni a tudatosságot, hogy pillanatnyi enyhüléshez jussunk. Hajlamosak vagyunk kerülni a fájdalmat. Hajlamosak vagyunk félni.

De így hajlamosak vagyunk a rövid távú jobban létünkért feláldozni a hosszú távú lelki békénket, a figyelmünket és az energiánkat.

Megéri? Megéri hajlamosnak lenni?

Imposztornak lenni.

Az első naagy, bemutatkozó, célkijelölő, atyaúristen bejegyzésben minden volt, csak az imposztorság meghatározása nem. Eme hiány pótlása következzék tehát az alábbiakban. Na de nem másolok ide össze mindenfélét, az internet elmagyaráz mindent egy imposztor szindróma keresés után. Én inkább arról mesélek, mit jelent a saját kis életemben ez az egész.

Képzeld el, hogy vagy egy 30-hoz még annyira azért nem sebesen közelítő, de szorgosan lépkedő leány. Van egy munkád n éve, ahol n nagyobb, mint 5 (lehet az 6 is), van ott egy kis csapatod, akiknek erős szakmai segítsége vagy. Legalábbis, nálad idősebb és nagyobb emberek a cégben azt mondják. Előtte is volt egy másik csapatod, szerettek ők is, együtt nyomultatok külföldön a projekteden, amit a sajátodnak tekintettél, mert te kotlottál rajta, amíg csibe volt a tojásban, meg sok más csapattagon is. Ők is a csibéid voltak. Ennyi év alatt egész baromfiudvar gyűlt köréd. Végeztél egyetemet, van mester is, meg diploma a kézben. Idén beköltöztél a lakásodba. Tök a sajátod, spóroltál is serényen bele mióta dolgozol. Ja és a bónusz, van fiúd is. (A fiúm, úgy referált magára az előző bejegyzés olvasás után, hogy a fiúm, így megkapta a fiúm nevet.)

Szóval úgy egész kerek minden, nem? Aztán képzeld el, hogy felkelsz reggel és az az első gondolatod, hogy mi van, ha ma rájönnek. Rájönnek, hogy meghülyültél? Hogy inkompetens vagy a munkában, amit csinálsz? Hogy látják, hogy amit és ahogy elvégzel, azt más jobban és gyorsabban meg tudja csinálni? Vagy, hogy mégse vagy elég okos ehhez a feladathoz? Esetleg nem vagy hatékony, vagy kellően szorgalmas és jól szervezett? Mi van, ha ma kiderül, amit te csak sejtettél, de soha nem vallottál be magadnak, hogy nem vagy elég jó? Mi lesz, ha ezt az arcodba vágják ma? Arra mit fogsz mondani? Meghunyászkodsz, mert úgy gondolod, igazuk lesz? Vagy mi van, ha nem mondják? Ahh, tutkó gondolják. Biztos is. A hátad mögött meg kell, hogy legyen a véleményük. És mi van, ha igazuk is van? Mi van, ha ez egyszer nagyon kiderül? Akkor onnantól se hitelesség a munkában, se barátok. Mert lehet, hogya a barátok is gondolnak valamit. Csak nem adják a tudtodra. De ha kiderül valahogy, akkor majd merik. Ha meg ki vagy akadva és meséled nekik és az ellenkezőjét mondják, mint gondolsz, akkor tuti hazudnak. Csak nem akarnak megbántani. Biztos csak felesleges ember vagy nekik. És a fiúd? A fiúd?! Hát ő meg mi van, ha meg fogja unni, hogy ilyen vagy és ennyi a bajod és sokat panaszkodsz? Biztos azt gondolja, hogy csak hisztizel és semmit nem próbálsz meg kezdeni magaddal. Rettegesz tőle, (mármint nem a fiúmtól, a fiúmtól nem kell rettegni, hanem attól), hogy rá(d)un. Hogy egyszer csak azt mondja, na jó, nem, ez elég volt, nekem ennyi aggódás, meg baromkodás nem kell. Vagy még ezt se mondja, csak megy. Volt már ilyen. És akkor majd minden beigazolódik, ami félelem akárhol benned talál lenni.

Aztán megfogod magad, életet lehelsz a lelkedbe es azt mondod fuck this shit, megyek, mert menni kell. Aztán csinálod, aztán vagy kicsit rosszabb a megélésed a dolgaidról, vagy nem. Vagy erősebb benned az, hogy segíts másnak, vagy odakoncentrálsz a feladatodra, vagy megjelenik valaki, aki könnyít rajtad a jelenlétével meg a törődésével és a háttérbe szorul ez a gondolat áradat. Esetleg valamiért rájössz, hogy jéé, olyasmi ember vagy, mint a padtársad, hibázott ő is, tök mellé álltál és semmi baj nem lett, aztán te is benézel valamit, de emlekszel rá, hogy a padtárs is túljutott rajta, úgyhogy ezt most magadnak is megengeded. Vagy azt mondja a fiúd, hogy hiányzol neki. Tényleg? Hát milyen jó már!

A mindennapjaimban valami hasonló hullámokat és gondolatokat élek meg. Sokban függ az alaphangulatomtól, hogy ebből mit tudok kihozni. Van, hogy betéved a popóm alá egy flow, aztán akkor jön egy jó széria, ami tud tartani pár napig, hétig. Aztán ráeszmélek, hogy jujj, ez flow, ezt meg lehet magamnak engedni? Mi van, ha lepottyanok róla? Mi van, ha rossz lesz utána? Ezt pedig követi az analízis. És megijedek, hogy megint félek majd mindentől. Aztán az utamba kerül egy nagyobb kavics. Hatalmas a tér, de én nyilván arra bóklászom és belerúgok. Fáj a kisujjam is, meg megint pofán találom magam. És a legszebb, hogy lehet nem is kő volt, csak ezzel az igen hatalmasra nagyító lencsés szemüveggel nézelődtem, aztán ráragadt egy retek kívülről, én meg azt hittem, hogy kőszikla, aztán meg is lett a baj.

Hát ilyen ez. Lássuk, mi sül ki belőle. Valami fog. Az tuti. De elindulok. Ezt meg tudom szerelni. Ebben biztos vagyok. Érdekel hogyan? Engem is. Nézzük meg. Itt megtalálsz.

YO