Éreztetek már olyat, hogy nagyon bennetek volt a tettvágy, de mégsem jutottatok el oda, arra a szintre, hogy ezt cselekedetekre is váltsátok?

Az elmúlt hetekben én pontosan ezt érzem. Érzem, hogy valami többet is ki lehetne hozni az életemből, hogy lehetne jobb, mélyebb. Hogy ebben lenne valami olyan, amivel ki tudok lépni a mókuskerékből. Hogy tehetek valami olyat, amitől teljesebbnek érzem az életet, amivel tudok valamit adni másoknak. Vagy inkább visszaadni a világnak valamit abból a sok jóból, amit kaptam azzal, hogy itt és most létezhetek.

De azt érzem, hogy mégsem tudom magam sarkallni a mozdulásra. Mintha még nem fájna eléggé. Mintha még nem lennék olyan mélyen, ahonnan olyan eszeveszettül elvágyom, hogy mit sem törődve más véleményével, vagy a magam magammal szemben állított elvárásait felrúgva elindulok valamerre. Mindegy, hogy merre.

De félek ezt megtenni. Érzem, hogy valami nem kerek. A motoszkálás motoszkálás is marad. Meg a félelem is marad. Ott csücsül a vállamon. És kinevet. Kinevet, mikor eltervezem, hogy valami máshogy lesz. Aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy nem lesz máshogy. Nem azt mondja, hogy most ez így sikerült, te rontottad el, de nézzed meg mit lehet ebből tanulni, vagy mit lehet máshogy csinálni. Nem ezt mondja. Véletlenül sem. Frusztrál és gerjeszti bennem a haragot magammal szemben, meg a félelmet, hogy mi van ha nem sikerül?

Pedig mi van, ha hibázni márpedig lehet? Sőt kell is? Mert máshogy esetleg nem fog menni? Mi van, ha ahhoz a hőn áhított szebb és teljesebb élethez a félelmeken és fájdalmakon keresztül vezet az út? Mi van, ha ezt nem lehet megspórolni? Mi van, ha pszichológusok, cikkek, előadások ide, vagy oda ezt csak én tudom megcsinálni? Én tök egyedül?

Valahol rémisztő, de felszabadító is egyben.