Hajlamosak vagyunk

Hajlamosak vagyunk elodázni mindent. Hajlamosak vagyunk menekülni. Hajlamosak vagyunk azt mondani mindenkinek, de különösen magunknak, hogy minden rendben van, pedig érződik és látszik, hogy ezzel inkább csak magunkat akarjuk meggyőzni. Hajlamosak vagyunk nem tudomást venni a bennünk zajló folyamatokról. Hajlamosak vagyunk átcímkézni, vagy mással magyarázni őket. Hajlamosak vagyunk összetéveszteni az idő megoldja és a nekem ezzel még dolgom van magamban eseteket.

Fordult már elő olyan, hogy valami nyomasztott? Úgy pont annyira, hogy el tudj feledkezni róla, hogy tudod élni az életed, tudsz másra koncentrálni mellette. De voltak pillanatok, amikor egy jelenet, egy illat, egy emlék, egy félmondat előhozta, bevillant, aztán megint erősen tört rád? És akkor tudatosult, hogy ezt csak bedobtad a sarokba? Aztán valahogy jobb lett és telt múlt az idő és elmúlt, hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra ugyanaz történjen?

Hajlamosak vagyunk felejteni, a kisebb ellenállás irányába menni. Hajlamosak vagyunk feladni a tudatosságot, hogy pillanatnyi enyhüléshez jussunk. Hajlamosak vagyunk kerülni a fájdalmat. Hajlamosak vagyunk félni.

De így hajlamosak vagyunk a rövid távú jobban létünkért feláldozni a hosszú távú lelki békénket, a figyelmünket és az energiánkat.

Megéri? Megéri hajlamosnak lenni?

Félni merni, vagy merni félni?

Éreztetek már olyat, hogy nagyon bennetek volt a tettvágy, de mégsem jutottatok el oda, arra a szintre, hogy ezt cselekedetekre is váltsátok?

Az elmúlt hetekben én pontosan ezt érzem. Érzem, hogy valami többet is ki lehetne hozni az életemből, hogy lehetne jobb, mélyebb. Hogy ebben lenne valami olyan, amivel ki tudok lépni a mókuskerékből. Hogy tehetek valami olyat, amitől teljesebbnek érzem az életet, amivel tudok valamit adni másoknak. Vagy inkább visszaadni a világnak valamit abból a sok jóból, amit kaptam azzal, hogy itt és most létezhetek.

De azt érzem, hogy mégsem tudom magam sarkallni a mozdulásra. Mintha még nem fájna eléggé. Mintha még nem lennék olyan mélyen, ahonnan olyan eszeveszettül elvágyom, hogy mit sem törődve más véleményével, vagy a magam magammal szemben állított elvárásait felrúgva elindulok valamerre. Mindegy, hogy merre.

De félek ezt megtenni. Érzem, hogy valami nem kerek. A motoszkálás motoszkálás is marad. Meg a félelem is marad. Ott csücsül a vállamon. És kinevet. Kinevet, mikor eltervezem, hogy valami máshogy lesz. Aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy nem lesz máshogy. Nem azt mondja, hogy most ez így sikerült, te rontottad el, de nézzed meg mit lehet ebből tanulni, vagy mit lehet máshogy csinálni. Nem ezt mondja. Véletlenül sem. Frusztrál és gerjeszti bennem a haragot magammal szemben, meg a félelmet, hogy mi van ha nem sikerül?

Pedig mi van, ha hibázni márpedig lehet? Sőt kell is? Mert máshogy esetleg nem fog menni? Mi van, ha ahhoz a hőn áhított szebb és teljesebb élethez a félelmeken és fájdalmakon keresztül vezet az út? Mi van, ha ezt nem lehet megspórolni? Mi van, ha pszichológusok, cikkek, előadások ide, vagy oda ezt csak én tudom megcsinálni? Én tök egyedül?

Valahol rémisztő, de felszabadító is egyben.

Csak csináld!

Az utóbbi időben végtelen energiám ment el arra, hogy magammal foglalkoztam. Mindig volt valami bajom, valami miatt éppen rossz volt a kedvem, vagy a vélt, vagy valós (néha el sem tudom dönteni milyen) problémáim szimplán beárnyékolták az életem és egy szürke semminek éreztem magam. És ez így ment napról napra. Majd egy idő után már az is idegesített, hogy csak napi szinten magammal vagyok elfoglalva, és nem látok ki a kupac kakiból amiben ülök. És ez csak bosszantott egyre jobban.

Aztán történt, hogy valami sokadik esztelenségen a cégben eldurrant az agyam. De olyan szinten dobta le az ékszíjat, hogy esélyem nem volt arra, hogy leszabályozzam, ahogy mindig is szoktam. Nekem ugyanis van egy olyan jeles tulajdonságom, hogy azt hiszem, hogy az, amit mondok, nem lehet jó. Hogy más jobban tudja, más okosabb, jobban megcsinálja, jobban dönt, én csak másodhegedűs lehetek. Mindig.

Na és ezen a napon már annyira megvolt gyengülve a lelki cenzúra rendszerem, hogy csak csináltam. Beszéltem. Elmondtam, miért estek szarul dolgok már egy ideje, hogy mennyire tarthatatlan a helyzet és, hogy én magam is mennyire a végét járom ezekben a dolgokban. Nem az a hiszti dolog volt. Csak az érzéseim. Amik bennem voltak jó ideje. És csak érleltem és halmoztam őket. És mindig valamilyen indokkal nem csináltam, nem mondtam, hanem csak tűrtem.

És akkor ott átszakadt valami. Végre csináltam. Nem rettegtem a következményektől, csak belementem. Lesz, ami lesz. Ha kirúgnak, hát így jártam. Ja mert nyilván paráltam, hogy majd azt fogom visszakapni, hogy nem is vagyok annyira pótolhtatlan és csak kényszerből dolgoznak velem.

Na és mi történt? Hát a gyökeres ellentéte mindannak, amit előzetesen képzeltem. Komolyan vettek. Más emberek igazat adtak nekem. Lehet, hogy nem mindenki értett velem egyet, de legalább kifejeztem, hogy hol állok és mi gondolok. Kiálltam egy amúgy kedves barátom ellen. Nem is egyszer. És nem az volt utána, hogy akár ő, vagy akárki más ezen berágott volna. Emberek módjára beszéltünk. Pont úgy, ahogy sose képzeltem volna.

Azóta nem azt mondom, hogy maradéktalanul jó a kedvem, vagy hogy egy szempillantás alatt most én ilyen istenkirály lettem. De tett belém egy élményt. Egy érzést. Hogy ezt lehet így is. Hogy lehetek úgy teljes értékű ember, hogy van véleményem, amit ki is mondok. Hogy teszek olyan dolgokat, amivel emberek nem értenek egyet. Talán az is megállapítható, hogy akár hibázhatok is. Többet, sokat. Nem fordulnak el tőlem. Ha meg igen, akkor ott valami nem klappol. De az, hogy néhány napon át végre azt éreztem, hogy én irányítok és van beleszólásom az életem folyásába, az felszabadított. Konkrétan. Szerettem úgy létezni. És, ha egyszer sikerült, sikerülhet még egyszer, meg még egyszer. És más területeken is javíthat ez az életben. És lehet, hogy csak órákig, vagy egy napig tart a jó érzés, de tudom, hogy van, és, hogy csak bátornak kell lennem, hogy eljussak oda és fenn tartsam. Rajtam múlik. Van remény. Mindig. Akkor is van, ha nincs.

Konklúzió tehát az egészben, hogy csináld. Akármilyen picinek, vagy jelentéktelennek tűnik. Tök nagy eredmény. Hatalmas. Mert elkezded. És akarod. És előbb-utóbb elindít valamerre. Ami kifelé van a gödörből valahogy.

Menni fog.

Hirtelen támadt rossz gondolatok. Hogyan jussak túl?

A mostani gondolatáradat nem is tudom pontosan, hogyan kezdődött. Talán első körben eszembe jutott, hogy a nyaralásból több van már hátra, mint előre. (Vagy mögöttünk, mint előttünk. Nem is tudom, hogy hangzik jobban.) Ez valahogy visszaemlékeztetett arra a sok bizonytalanságra és rossz érzésre, ami otthon vár rám, követelve a megoldást. Ezek elől, úgy nézem, nem lehet csak úgy meglógni. Ezeket meg kell oldani. Elfogadni, vagy tenni valamit. De azzal, hogy félek, vagy tartok tőlük, inkább csak a jelenletüket táplálom, meg a rossz kedvemet, meg azt a végtelen negatív gondolatot, ami rajzik ilyenkor.

Na és ezeket úgy belehelyeztem a tudatomba, majd jött a szokásosnak mondhatò érzés, miszerint nem éreztem magam jónak arra, hogy ezeket a dolgokat megoldjam, mert mi van, ha nem sikerül, vagy megint azt fogom hinni, hogy nem tudom, és toporgok egy helyben, abogy eddig is éreztem.

Majd erre még rájött, hogy elhatároztuk, hogy egy régi kedves számítógépes játékommal játszunk. Amit én világ életemben egyedül játszottam, abban a ráérős, mindent előbb felfedezős stílusban. Csak most épp van egy ellenfél, aki itt nyomja mellettem, én meg hallom, hogy mennyivel többet lép, mennyivel többet csatázik és nyer. Bennem meg erősödik a gondolat, hogy mi van, ha szégyenben maradok, hogy én, akinek ez a kedvenc játéka gyerekkorából, egy újonctól vereséget szenvedek, ráadásul úgy, hogy ugyanolyan feltételek mellett indultunk.

Tehát itt is mi történik? Elvesztem az érzést, hogy mennyire is szeretem ezt a játékot és belemegyek abba, hogy összehasonlítom magam, majd fiktìv, magam által kreált indokokkal lehúzom magam. És azt gondolom, hogy mégse vagyok olyan jó, illetve, hogy eleve nincsenek esélyeim. Aztán ennek fényében tolom. Érzésem szerint összevissza.

Jó kis barátság ez magammal, mi?

Most, ha a tényeket akarom megnézni

  • nincs kedvem hazamenni, vissza ugyanoda ahonnan eljöttem. Ha eszembe jut is megfáradok benne
  • egy játékban nyújtott teljesítmény alapjan nem leszek se bénább, se hülyébb, se kevésbé életre való, vagy kevésbé szerethető
  • ha elkezdek agyalni, úgyis az lesz a vége, hogy mi nem működik bennem jól. Úgyhogy better not to start
  • ha agyalok, jó dolgok átélésétől fosztom meg magam

Jelen pillanatban azon töröm épp a fejem, hogy ezeket a dolgokat hogyan lehet megoldani. Nincs mese, magamra kell koncentrálni. Megnézni, hogy én magam mit csinálhatok, ami azt mondatja velem, hogy na igen, mindent, amit tudtam, megtettem. Ami még fontos lehet, hogy nem kell nekem senkihez hasonlítani. Nem kell sehová sem elérnem, vagy semmilyennek lennem. Csak addig és olyannak, ami a saját megelégedésemre szolgál. Azt meg, hogy a másik mit gondol rólam, meg kell hagyni neki. Ha baja van, mondja. Tételezzük fel ezt. Nem lehet még ezen is aggódni. El kell kezdeni bízni másokban is, hogy fontosak vagyunk nekik annyira, akkor, ha szerintük rossz irányba megyünk, szólnak. De legfőként magunkban kell bízni. Nem is tehetünk mást, hisz holnap is, meg holnapután is, meg hetek, hónapok és évek múltán is (remélhetőleg) mi leszünk azok, akik egy akkori, a mainál fejlettebb verziónkban (ez legalább tuti) ott leszünk magunknak. Meg aztán valahogy eddig a pillanatig is el kellett jutni, nemde? Úgyhogy olyan eszméletlen rosszak azért nem lehetünk.

(Az mindenesetre bosszant még, hogy bénázok ebben a játékban 🙂 )

Rossz vesztes?

Világ életemben utáltam veszíteni. Egészen kicsi koromtól kezdve bennem volt, hogy ha kikaptam valamiben, akkor én hülye és béna voltam. Azt hittem, hogy ez valamiféle értékítéletet mond el rólam. Amúgy van egy 6 évvel idősebb bátyám, akivel ezeket a mindenféle játékokat lefolytattuk akkoriban, innen erednek ezek a nagyszerű gondolatok.

Na és ma este is történt egy ilyen, ahol megint csak el lettem páholva. A szónak az elvertek társasban értelmében. Kemény gondolat szabályozásba került, de most csak az enyhén megszomorodott állapotig jutottam. Elkaptam ott az egészet, hogy ez tényleg sokban a szerencsén múlt. De oké, kis utózöngék, azért vannak. Valami oka van, hogy billentyűzetet ragadtam.

Ha ez a kontroll nem sikerült volna, akkor a következő megállapítások tolultak volna bennem:

  • nem vagyok képes megérteni, felfogni a szabályokat
  • nem vagyok elég jó, okos
  • a másik egyértelműen jobb nálam, jobban tudja
  • miért próbálkozzak, úgysem sikerülhet
  • biztosan, mert így gondolkozom, nem szeret játszani velem a másik
  • biztosan rossz társaság vagyok
  • biztosan nem akar emiatt majd senki semmit csinálni velem, mert biztos másban is ilyen kis béna vagyok

Olyan tapasztalat szagú így leírva. Begyakorolt menetrend. Most ezzel szemben picit próbálom megnézni objektíven. Mik a tények?

  • a játék sok szerencse faktort tartalmaz
  • nem néznek hülyének, ha egy játékban kikapsz
  • attól még élvezhetik a veled való játékot, hogy elvernek (nyilvánvaló dolog)
  • akkor nem akarnak maximum veled játszani, ha rettentő rosszul viseled, hisz nem akarják, hogy miattuk érezd rosszul magad
  • én személy szerint kicsit rossz vagyok ezeknek a hosszabb távú dolgoknak a kigondolásában és észben tartásában (nem hülye vagyok, csak nehezebben megy. Aki ezért elítél, az végképp nem az én hibám.)

Összegezve tehát. Az okozza a bizonytalanságom legnagyobb részét, ahogy és amit magamról gondolok. Ha ezt sikerül megváltoztatni, ez sem zavar majd. Legalábbis ennyire nem.

Arra jutottam, hogy játszom még, ha valaki megkér. Bajom asszem nem lehet tőle.

Gondolatok a partról

Az elmúlt jó egy hétben sok minden történt. Leginkább a munkában nyomasztódott meg a lelkem a sok túlórától, stressztől és motiválatlangságtól. Ez pedig kihatott az általános hangulatomra, illetve a magánéletemre is.

Mondanom sem kell, hogy annyi minden volt, hogy többször is nekiálltam bejegyzést írni, de soha nem jutottam el odáig, hogy befejezzem, vagy publikáljam. Emellett mindegyik hangulata kicsit az a panaszkodós, világvége lesz itt rövidtávon fajta lett. Mi a nem jó, miért nem érzem éppen jól magam, mi a bajom, vagy az agyalásom tárgya.

Aztán még jó, hogy megtartottam magamnak őket. Beláttam, hogy ha azon gondolkozom mindig, hogy mi miatt nem érzem jól magam, vagy mi a rossz éppen, attól nem leszek se jobb, se boldogabb. Meg hát lássuk be, ha mindig azt erősítem, hogy miért nem, akkor a miért igenek valahol út közben elsikkadnak. Én például azt veszem észre, hogy ha folyton pörgök valami rossz dolgon, amellett, hogy általában magam ellen irányul egy idő után minden gondolatom a témában, de a legidegesítőbb az, hogy mintha a kreativitásom meg a humorérzékem is odaveszne. És ilyenkor még kevésbé kedvelem magam.

Pedig aztán egyrészt elfogadhatnám, hogy olyan történik, hogy rosszul sül el valami, emiatt pedig rossz lesz a kedvem, de nem feltétlenül az én hibám, másrészt meg arról hírből sem kellene hallanom, hogy nem kedvelem magam.

Most ennyi. Napozok picit, amíg le nem megy a nap. 🙂

Imposztornak lenni.

Az első naagy, bemutatkozó, célkijelölő, atyaúristen bejegyzésben minden volt, csak az imposztorság meghatározása nem. Eme hiány pótlása következzék tehát az alábbiakban. Na de nem másolok ide össze mindenfélét, az internet elmagyaráz mindent egy imposztor szindróma keresés után. Én inkább arról mesélek, mit jelent a saját kis életemben ez az egész.

Képzeld el, hogy vagy egy 30-hoz még annyira azért nem sebesen közelítő, de szorgosan lépkedő leány. Van egy munkád n éve, ahol n nagyobb, mint 5 (lehet az 6 is), van ott egy kis csapatod, akiknek erős szakmai segítsége vagy. Legalábbis, nálad idősebb és nagyobb emberek a cégben azt mondják. Előtte is volt egy másik csapatod, szerettek ők is, együtt nyomultatok külföldön a projekteden, amit a sajátodnak tekintettél, mert te kotlottál rajta, amíg csibe volt a tojásban, meg sok más csapattagon is. Ők is a csibéid voltak. Ennyi év alatt egész baromfiudvar gyűlt köréd. Végeztél egyetemet, van mester is, meg diploma a kézben. Idén beköltöztél a lakásodba. Tök a sajátod, spóroltál is serényen bele mióta dolgozol. Ja és a bónusz, van fiúd is. (A fiúm, úgy referált magára az előző bejegyzés olvasás után, hogy a fiúm, így megkapta a fiúm nevet.)

Szóval úgy egész kerek minden, nem? Aztán képzeld el, hogy felkelsz reggel és az az első gondolatod, hogy mi van, ha ma rájönnek. Rájönnek, hogy meghülyültél? Hogy inkompetens vagy a munkában, amit csinálsz? Hogy látják, hogy amit és ahogy elvégzel, azt más jobban és gyorsabban meg tudja csinálni? Vagy, hogy mégse vagy elég okos ehhez a feladathoz? Esetleg nem vagy hatékony, vagy kellően szorgalmas és jól szervezett? Mi van, ha ma kiderül, amit te csak sejtettél, de soha nem vallottál be magadnak, hogy nem vagy elég jó? Mi lesz, ha ezt az arcodba vágják ma? Arra mit fogsz mondani? Meghunyászkodsz, mert úgy gondolod, igazuk lesz? Vagy mi van, ha nem mondják? Ahh, tutkó gondolják. Biztos is. A hátad mögött meg kell, hogy legyen a véleményük. És mi van, ha igazuk is van? Mi van, ha ez egyszer nagyon kiderül? Akkor onnantól se hitelesség a munkában, se barátok. Mert lehet, hogya a barátok is gondolnak valamit. Csak nem adják a tudtodra. De ha kiderül valahogy, akkor majd merik. Ha meg ki vagy akadva és meséled nekik és az ellenkezőjét mondják, mint gondolsz, akkor tuti hazudnak. Csak nem akarnak megbántani. Biztos csak felesleges ember vagy nekik. És a fiúd? A fiúd?! Hát ő meg mi van, ha meg fogja unni, hogy ilyen vagy és ennyi a bajod és sokat panaszkodsz? Biztos azt gondolja, hogy csak hisztizel és semmit nem próbálsz meg kezdeni magaddal. Rettegesz tőle, (mármint nem a fiúmtól, a fiúmtól nem kell rettegni, hanem attól), hogy rá(d)un. Hogy egyszer csak azt mondja, na jó, nem, ez elég volt, nekem ennyi aggódás, meg baromkodás nem kell. Vagy még ezt se mondja, csak megy. Volt már ilyen. És akkor majd minden beigazolódik, ami félelem akárhol benned talál lenni.

Aztán megfogod magad, életet lehelsz a lelkedbe es azt mondod fuck this shit, megyek, mert menni kell. Aztán csinálod, aztán vagy kicsit rosszabb a megélésed a dolgaidról, vagy nem. Vagy erősebb benned az, hogy segíts másnak, vagy odakoncentrálsz a feladatodra, vagy megjelenik valaki, aki könnyít rajtad a jelenlétével meg a törődésével és a háttérbe szorul ez a gondolat áradat. Esetleg valamiért rájössz, hogy jéé, olyasmi ember vagy, mint a padtársad, hibázott ő is, tök mellé álltál és semmi baj nem lett, aztán te is benézel valamit, de emlekszel rá, hogy a padtárs is túljutott rajta, úgyhogy ezt most magadnak is megengeded. Vagy azt mondja a fiúd, hogy hiányzol neki. Tényleg? Hát milyen jó már!

A mindennapjaimban valami hasonló hullámokat és gondolatokat élek meg. Sokban függ az alaphangulatomtól, hogy ebből mit tudok kihozni. Van, hogy betéved a popóm alá egy flow, aztán akkor jön egy jó széria, ami tud tartani pár napig, hétig. Aztán ráeszmélek, hogy jujj, ez flow, ezt meg lehet magamnak engedni? Mi van, ha lepottyanok róla? Mi van, ha rossz lesz utána? Ezt pedig követi az analízis. És megijedek, hogy megint félek majd mindentől. Aztán az utamba kerül egy nagyobb kavics. Hatalmas a tér, de én nyilván arra bóklászom és belerúgok. Fáj a kisujjam is, meg megint pofán találom magam. És a legszebb, hogy lehet nem is kő volt, csak ezzel az igen hatalmasra nagyító lencsés szemüveggel nézelődtem, aztán ráragadt egy retek kívülről, én meg azt hittem, hogy kőszikla, aztán meg is lett a baj.

Hát ilyen ez. Lássuk, mi sül ki belőle. Valami fog. Az tuti. De elindulok. Ezt meg tudom szerelni. Ebben biztos vagyok. Érdekel hogyan? Engem is. Nézzük meg. Itt megtalálsz.

YO