Hajlamosak vagyunk elodázni mindent. Hajlamosak vagyunk menekülni. Hajlamosak vagyunk azt mondani mindenkinek, de különösen magunknak, hogy minden rendben van, pedig érződik és látszik, hogy ezzel inkább csak magunkat akarjuk meggyőzni. Hajlamosak vagyunk nem tudomást venni a bennünk zajló folyamatokról. Hajlamosak vagyunk átcímkézni, vagy mással magyarázni őket. Hajlamosak vagyunk összetéveszteni az idő megoldja és a nekem ezzel még dolgom van magamban eseteket.

Fordult már elő olyan, hogy valami nyomasztott? Úgy pont annyira, hogy el tudj feledkezni róla, hogy tudod élni az életed, tudsz másra koncentrálni mellette. De voltak pillanatok, amikor egy jelenet, egy illat, egy emlék, egy félmondat előhozta, bevillant, aztán megint erősen tört rád? És akkor tudatosult, hogy ezt csak bedobtad a sarokba? Aztán valahogy jobb lett és telt múlt az idő és elmúlt, hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra ugyanaz történjen?

Hajlamosak vagyunk felejteni, a kisebb ellenállás irányába menni. Hajlamosak vagyunk feladni a tudatosságot, hogy pillanatnyi enyhüléshez jussunk. Hajlamosak vagyunk kerülni a fájdalmat. Hajlamosak vagyunk félni.

De így hajlamosak vagyunk a rövid távú jobban létünkért feláldozni a hosszú távú lelki békénket, a figyelmünket és az energiánkat.

Megéri? Megéri hajlamosnak lenni?